Magányos templomi imám

Annyira pontos voltál ma Uram. 

Hívtad szívemet Hozzád 

és elárasztottál megtartó 

kegyelmeddel untalan.

Vergődtem, 

menjek-e, ne menjek... 

Hozzád! 

Magányos csendben imádkozni, 

veled lenni, inni kegyelmed, 

nézni orcád.

Bekéredzkedtem a templomba hirtelen, 

amikor a szívemből fakadó fájdalomból 

szavak hagyták el ajkaim. 

Mert elűzettem hétköznapjaidból. 

Nem bírom viselni, 

hogy elmebeteg vezetést 

szabott pásztorod

zengetni házadban dalod.

Sírásomra meghallgattad panasszavam, 

s öntudatlan te szóltál rajtam át, 

mikor azt mondtam: 

Bemennék a templomba 

Hozzád, egymagam. 

És nem kaptam 

elutasító szavakat. 

Bátorítást. 

Így ma folytatódott a hívó kegyelem 

és én engedtem neki, 

s ott találtam magam nálad, 

egyedül hirtelen. 

Egy órácskám volt, 

karóra nélküli szent idő. 

Volt ki bevitt, volt ki kulcsot hozott, 

nyílt az ajtó és én lángolva, 

tehetetlen maradtam ott. 

Minden terhem, örömöm, vágyam tört elő, 

de nem szókban, 

csak nyárutóm melegével áradó szellődben.

Gondolatokban,

 mi felhőket terelő. 

Mit mondjak neked Istenem? 

Mit? 

Ki lakozol e csendes helyen itt. 

Miközben tied a nagy végtelen,

nem akartál mást, csak engem, védtelen. 

Nem jött más szellemem szájára

 csak két röpke szó:

 Istenem, mindenem.

Ennyi volt. 

Ezerszer elmondható. 

Nem számláltam, 

de csak ez tört belőlem elő sorra. 

S hagytam, hagytam, 

hadd folyjon az "Istenem, mindenem" 

száz meg száz sorba. 

Irgalmasságod szíved kilencedét 

adta kezembe. 

Megrágtam minden szavát,

és te beültetted azokat szívembe. 

Máriás köszöntéssel ajánlván magamat, 

Veled egészen találkozni 

hallgatthattam 

minden írott szavadat. 

Kimondhattam hangosan megvallván, 

Te, csak te vagy 

és én csak álltam, 

ültem balgán. 

Lángjaid szelíd szereteted, 

átöleltek mint felhő a hegyeket. 

Elrejtették minden földi bajom,

 és te nekem mondtad: 

Adj innom, szomjazom. 

Mivel itathatnám élő víz forrását?

Ha csak nem fogná föl könnyeim folyását?

Megindultak azok Szent Istvánra nézve,

ki ragyogó arccal állított elédbe.

Zokogva rázkódtam nemzetem javáért,

fiaim, véreim, szívem barátjáért.

Földem, szülőhazám, 

égben, földön magyar,

sirattam, könyörgve, 

ne maradjon avar. 

Lehoztam az égből minden magyar szentet

oltárod elejbe, könyörgésre szentebb

az ő szavuk, nagyobb, az enyém csak pislák.

Gyújts nagy tüzet bennünk, nagy, erőset, tisztát!

Fiam messze jártát, egyikét, másikét, 

minden szívem vágyát, idehoztam eléd.

Végül megitattam talán szomjas szíved, 

mint a szarvas forrást énekeltem néked.

Térdre, földre borulva váltottam imát,

az irgalmasságod füzérét fonva át. 

S mire utolsókat homlokom a földön,

szent szent erős Isten 

zengettem göröngyön, 

keresztvetéssel is épp bezártam számat,

 s nyomban csörrent a kulcs,

ennyi volt ma nálad.

Pontosan szabtad ki 

imám, könnyem percét,

csodád áldom érte, 

s létem minden terhét

könnyítetted akkor,

meg-meg is itattál,

magad adtad nekem

láthatatlan partnál.

Holnap is eljövök. 

Vezess utaidon,

neked zeng örökké 

minden áldó dalom!

2023.9.28.

.